Nemek harca

Felszínre lelkem ha téved,
színekben látlak téged.

A kép mégis fekete fehér,
hisz hű fojtásom ritka telér,
épp időben, s mindig felér.

Tenger követ hát magamra,
szívem hol kietlen kamra.

Árnyékok ágyamban,
lidércek agyamban,
hagyjatok végképp magamban!

Ma négy hónapja, hogy nem ittam egy korty alkoholt sem.
Nem túl dicső téma egy bejegyzéshez, mégis beszélnem kell róla.

Aki ismer vagy olvasta pár hónappal ezelőtti soraimat, tudja, régi ellenségek vagyunk, az égetett és én. Igazi oroszlán - hiéna páros, ahol az egyiknek pusztulnia kell. 
Négy hónap telt el a nyílt háború kezdete óta. Néha kicsit belehaltam, néha korán ünnepeltem, ám végül én győztem.

Az ám, te jó ég, micsoda négy hónap volt ez! Egy új kor nyitánya, a változásokkal terhes 2012 beköszönte. Válás, szétköltözés, munkahely- és szakmaváltás. Kitörölhetetlen közelképek régóta ismert emberek valódi jelleméről. Féltucat kapcsolat, végül az ideális szexpartner megtalálása. Olyan erotikus élmények, melyek létéről eddig álmodni sem mertem.

Eredetileg arról szerettem volna írni, eljött az idő váltani, továbblépni, ám az élet  Eropolisban is beelőzött. Írók, olvasók jöttek-mentek, csoportok estek szét, hogy helyüket másoknak adják át: új témák, új köntösben.

Ahogyan kint, a VV '12 porondján, itt is új világrend van születőben. Kíméletlenül kiseper mindent, mi útjában áll; régi bálványok, évült gondolatok a porban.

Itt az idő, színt kell vallani. 
Iszom, vagy mehetek.

Kezdem sejteni, hogyan jött rá az öreg, illetve az akkor még nagyon is fiatal Einstein a trükk nyitjára. Ide időutazott, ebbe a korba és beregisztrált különböző internetes társkeresőkbe. Aztán várt és összegzett.

Függetlenül attól, hogy mit írt ki, vagy milyen képet tett fel, adatlapját a szexpartner keresőkben nő nem tekintette meg, lévén azok elfoglalva a temérdek levéllel és privát felkéréssel. 

Végül beleunva a reménytelen helyzetbe, rákattintott az egyik feljövő ablakba és bemásolta az adatait és képeit egy normál társkeresőbe. A mi mozis Rozink is elbújhatna amellett amilyen szemeket meresztett, ahogy egyre másra érkeztek a jelölések és a levelek, ahol ezúttal a hölgyek ígértek fűt-fát, csak végre velük foglalkozzon.

A mi hegedűsünk nem volt buta fiú, de tapasztalt férfi sem, így a történtek sehogy se fértek a fejébe. Kutatta a magyarázatot arra, amiről minden házas ember megmondta volna, hogy nem fellelhető, a női szeszélyre. Végül addig csereberélte a nézőpontokat, amíg arra jutott, minden attól függ, merről szemléljük a kérdést, mit tekintünk szilárd kiindulási pontnak. 

Így aztán megszületett a relativitás elmélet, az egyetlen, ami erre a józan ésszel fel nem fogható zűrzavarra logikus magyarázatot tudott adni. Noha az elmélet néhány alaptéziséről süt, hogy a kiagyalója csak egy csajt akart aznap estére, mégis, az abban tett állításokat érdemben mind a mai napig senkinek sem sikerült meghaladnia.

A cím ezúttal nem a halálútra, még csak nem is a szép emlékű S. György nagyszerű hagyatékára utal. Ámbár az is megérne egy bejegyzést, vajon milyen lehet azzal a tudattal élni, amikor valaki személy szerint -igaz csak közvetetten- több ezer ember haláláért felelős? Amiről írni szeretnék sokkal hétköznapibb téma.

Az utóbbi hónapokban elszaporodtak errefelé a nullás adatlapok és a rájuk történő hivatkozások. Nyilván oka van annak, hogy az oldal üzemeltetői beengedik a nullás adatokkal kitöltött reglapokat, ezen felesleges rágódni. Sokkal célszerűbb megfejteni a feladványt, vajon kik ezek az emberek és miért így jönnek erre az oldalra.

Ha férfi az illető, akkor elég egyértelmű a helyzet, szinte biztosan egy kamuregről van szó, amit arra használ az illető, hogy a saját neve nélkül nézelődhessen itt. Ha nő az illető, akkor is fennáll ez a lehetőség, persze az is lehet, hogy egy régi motoros ilyen módon tért vissza. 

Mielőtt valaki érdemtelenül ügyes oknyomozónak titulálna, elárulom, vannak itt ilyen ismerőseim, velük beszélgettem az okokról, a választás hátteréről. Tőlük tudom, amennyiben kicsit is hihető, hogy a nullás reglap mögött egy valódi nő áll, akkor nagyjából ugyanarra a kiemelt figyelemre számíthat, mint a normál adatokkal operáló nőtársai.

Ez viszont nagyon légnemű tüzelő, Urak! Azt ugye senki se gondolja komolyan, hogy egy tetszőleges adatokkal rendelkező nőtől bármit is akar? Ennek belátása nem igényel egyetemi diplomát, elegendő lehet az adatok helyére odaképzelni néhány számunkra elfogadhatatlan számot. 

Ha pedig ez így van, akkor Uraim, miért nem tesszük lehetővé az ilyen hölgyek számára, maguk döntsék el, kivel és milyen módon akarnak kapcsolatba lépni? A nullás adatlapról ordít, a tulaj nem a megszokott módon kíván jelen lenni, ergo teljesen értelmetlen őt megkeresni!

A jó öreg Hollywood nem tagadja meg magát. Minden mögött a remekül eladható történetet, a közönség torkán könnyedén lenyomható ... filmet keresi. Számomra a mélypont sokszor az, amikor már a filmről is film készül, vagy éppen a színészekről, rendezőkről, producerekről és az ő közérdekűnek kikiáltott problémáikról.

Tény, hogy a Miss Lovelace  nevével fémjelzett mű legendás hírnévre tett szert a maga műfajában és idejében, ám az, hogy ebből ekkora további érdeklődés következne negyven évvel később, nekem nem feltétlenül triviális. 

Persze ha egy kicsit eltekintünk a technikai elemektől, a látványtól és a téma kapcsán felmerülő egyetlen, ám annál izgalmasabb kérdésre koncentrálunk, az már valóban más megvilágításba helyezheti a kinti pénzemberek számításainak megalapozottságát.

Tényleg élnek olyan nők, akik pusztán attól, hogy szájjal kielégítenek egy férfit, el tudnak élvezni? Valóság, vagy fikció, hogy az egyoldalú orális aktus során a kényeztető fél is elröppenhet, anélkül, hogy közben magához nyúlna, vagy a partnere stimulálná őt közvetlenül?

Ámbár a költő szerint leghamarabb a koporsónál ér véget evilági képzésünk, mégis, felismerni azt, ami ellentétben áll minden korábbi tapasztalatunkkal már viszonylag fiatalon sem egyszerű. Mennyivel könnyebb a megszokások rabjává válni és őskövület mondásokra alapozni a véleményünket!

Szóval ha engem kérdeznek, ma még ne adják el a hollywoodi részvényeiket. Nem túl szimpatikus bagázs, az kétségtelen, de a tudástár, amiből ők dolgoznak akkora és annyira kimeríthetetlen, hogy az általam felvetett, látszólag nehéz kérdésre arrafelé csípőből tudják a választ. 

Ahogyan azt is, micsoda semmihez sem fogható élmény az egy férfi számára, amikor átélheti a szebbik nem szellemi és testi képességeinek eme egészen hihetetlen megnyilvánulását!

Minden kétséget kizáróan megérkezett a tavasz. Noha immár hetek óta varázsolja szebbé a napjainkat és köztudottan ez az évszak az újjászületés időszaka, valahogy ezen az oldalon ez is másként működik, mint odakint.

Egyre több itteni ismerősöm vesz, vagy tervez venni végső búcsút e helytől. A virtuális öngyilkosok eme új keletű szektája valami bizarr módon éppen ezt azt szép időszakot választja a tett időpontjául. Sokat törtem a fejem, vajon miért alakult ez így, de az általam megtalálni vélt válaszok nem túl meggyőzőek.

Ez az év nagyon kemény lesz, ezt mindenki tudja, ahogyan azt is, hogy számtalan helyen már le is zajlottak a tisztogatások, elbocsátások. Nagyon sok szektor és szolgáltatás húzza le a rolót a töredékére visszaeső fogyasztás és vásárlóerő miatt. Ez nyilván sokak számára végzetes következményekkel jár, amiből valami furcsa logika mentén kijönnek az itteni halálesetek.

Az sem kérdéses, hogy a virtuális csatatér mindig is a kemény helyszínek közé fog tartozni a két nem háborújában. Az elegancia nem feltétlenül sajátja az itt dívó harcmodornak, így aztán komoly hadászati múlttal rendelkező sokat megélt veteránok készülnek emiatt bedobni a törölközőt.

Olyanok is akadnak szép számmal, akik Theoden királyhoz hasonlóan belátni vélik, hogy az itteni mandátumuk lejárt, ideje arrébb tolni a bringát. Ezen szempontok érvényességét persze én sem vitatom, csak az azokra adott válasz helyességét. 

Mi ebből az új, vagy az olyan, ami miatt csak a törlés marad, mint alternatíva? Egyébként is, elfutni mennyivel jobb, mint szembenézni? Elismerem, jogos, ha csak az időből indulnánk ki, akkor nyugodtan elmondhatnám, hogy az én itteni időm is rég lejárt már, legalább hat évvel ezelőtt. 

Valami mégis azt súgja nekem, ennél jóval összetettebb ez a kérdés. Persze az is lehet, hogy a végén itt maradok egyedüli vén trottyként és én zárom majd be az ajtót. Addig azonban még lefolyik pár köbméter víz a Dunán és nekem is akad jobb dolgom, mint lamentálni a távozók miatt. Nyugodjanak békében!

Azt már nagyon régóta tudom, hogy a TB különböző intézményei igazi kincsesbányák, legalábbis a hozzáértő számára. Ám az igazán kellemes meglepetés az volt, amikor kiderült, hogy a NAV ki tudja hányféle igazgatóságánál sincs ok a szégyenkezésre. 

Noha az emberek nagy része nem ilyen célból érkezik oda, mégis, aki csak egy kicsit is nyitva tartja a szemét, az hamar rájön micsoda elképesztő arányok uralkodnak arrafelé. Így aztán a flörtölés itt nemcsak, hogy engedélyezett, hanem egyenesen elvárt. 

Én személy szerint roppantmód élvezem, hogy mialatt halálosan komolyan beszélgetünk az adóbevallásomban a saját rovásomra elkövetett hibákról, közben a szemek egészen más nótát fújnak. Ráadásul a szobában ülő többi hölgy is szívesen becsatlakozik a könnyed társalgásba. Elég egy-két sikamlós utalást elejtenem, máris mindenki cinkosan somolyog. 

Önfeledt nevetésük legalább annyira kellemes a fülemnek, amilyen jól esik majd az immáron szépen felhizlalt visszaigénylésem a pénztárcámnak, ha megérkezik. Ki tud eligazodni az embereken, hogy képesek ezeket a szent helyeket rosszalló hangsúllyal, félelemmel vegyes borzongással emlegetni, holott itt is csak ugyanolyan nők ülnek, mint bárhol máshol? 

Na persze nem árt úgy tekinteni rájuk, nem pedig valami ellenségként és az igazat megvallva az se hátrány, ha az ember dolgai amúgy rendben vannak. Egy kósza ötlet motoszkál a fejemben, mi a teendő, ha mégsem. Ki tudja, egyszer talán majd azt is elmesélem!

Egy strand medencéje, mint a nyilvánosan elkövetett szeméremsértés helyszíne nem különösebben eredeti ötlet. Úgy értem, annyira kézenfekvő, hogy számomra az a csoda, hogy nem mindenki ezt teszi.

A mozi is egyike a legősibb színtereknek, ugyanakkor a lehetőségek itt már jóval behatároltabbak. Aktusra itt csak a legritkább esetben kerülhet sor, sokkal inkább egyfajta kézi kényeztetés járja, ahol bizony nem árt tekintetbe venni a két nem eltérő lehetőségeit.

Mégis, vagy talán épp ezért, az izgalom szinte szó szerint azonos természetű, mint a másik helyszínen. Ha pedig még ülőhely szomszédok is boldogítanak bennünket, akkor bizony  egy kiegyenlített játszma bravúr a javából. Azért azt nem árt figyelembe venni, hogy a filmszínházakban az ötödik dimenzió ma még nem érhető el, így aztán óvatosan a határok feszegetésével!

Idestova nyolc hónapos blogolóként talán nem kellene elcsodálkoznom azon, hogy vannak hölgyek, akiket kifejezetten feldob, ha nyilvános helyen izgatják őket. Számukra, velem ellentétben, plusz töltést hordoz a tény, hogy bárki, bármikor rajtakaphat bennünket. 

Nem tagadom, lehet abban valami érdekes, amikor faarccal úgy teszek, mintha éppen nem könyékig vájkálnék a női fürdőruha alsó részében a víz alatt és a hölgy, akivel a nyilvános medence egy távoli részén ücsörgünk összebújva, nem épp most élvezett volna el a kezeim között, mindenki szeme láttára.

Ugyanakkor nekem ez inkább feladat, mint élvezet, legalábbis, ami a dolog tettetés részét illeti. Sohasem gondoltam volna, hogy el tudok pirulni ilyesmi révén, holott épp ez a helyzet. 

A legtöbb ember, ha ilyesmit lát, automatikusan arra gondol, hogy a párocska bizonyára csak mímeli a szexet, nem ténylegesen műveli azt. Ám ha erről valaki mégis bizonyosságot szerez, valamely szerencsétlen körülmény folytán, akkor bizony én is zavarba jövök.

Míg a partnerem elintézi egy elnézést kérő mosollyal, addig én, szinte kihívóan, alig várom, hogy az elítélő tekintetet szó kövesse. Már sújtanék is le, ha lenne kire. Ám a legtöbb ember meglátva a vállaimat, vagy még inkább a szemeimben dúló dacot, visszanyeli az ilyenkor kikívánkozó szavakat és néma rosszallásba merevedik. 

Én meg nem tudom, hogy az épp átélt élményeknek örüljek tovább, vagy vágjak még durcásabb képet, mintha az egész meg sem történt volna. Így aztán az egyik percben vigyorgok, mint a vadalma, a másikban meg duzzogok, ahogy a politikusok, ha nehéz kérdést kapnak. Olyasmit, amire az igazon kívül semmilyen más válasz nem elfogadható.

Dilemma a javából, vagy tévedek?

Ahogyan a tárgyalóteremben vagy a harcmezőn, úgy az ágyban sincs igazi ellenszer. Ha egy hölgy olyan szerencsés adottságokkal rendelkezik, hogy pillanatok alatt többször is el tud menni, az olyan öröm egy férfi számára, ami mindent visz.

Hiába, hogy mi pasik képtelenek vagyunk ezt produkálni, látni, amint a partnerünk átéli és éppen a mi jóvoltunkból, elemi erejű, megrendítő élmény. Már nem az számít, hogy nekünk hányszor lesz jó, már csak az érdekel, hogy a kétszámjegyű különbség, vajon egyessel, vagy kettessel kezdődik-e majd?

Amikor néhány röpke óra múltán kiderül, hogy a helyes becslés a hármas lett volna, akkor megértem, megint hibás premisszákból próbáltam következtetéseket levonni.  Teljesen értelmetlen abból kiindulnom, eddig hány nővel volt kapcsolatom, mivel az igazság az, hogy továbbra is ők lepnek meg engem és nem fordítva.

A halál és az adó. Sok országban előszeretettel csomagolják ezt a két fogalmat egy mondatba, utalva ezzel arra, hogy az életben ez a két dolog a legbiztosabb. Én úgy vélem, akad még néhány, ami szintén az.

Ha hibázol, a számonkérés nem marad el. Ha meggondolatlanul hátat fordítasz valakinek, azért is garantáltan fizetni fogsz, emiatt ne fájjon a fejed! Ugyanígy, tégy valami helyes, vagy jót és a viszonzás nem marad el. Legfeljebb nem akkor, nem ott és nem ugyanannak a személynek a vonatkozásában. Mindössze pár mondat, mégis egy önálló világnézet alapja. 

Olyasfajta kapaszkodó lehet ez, aminek a segítségével minden fontos helyzetben döntéseket lehet hozni. Ami még ennél is fontosabb, azt is el lehet fogadni, ha azok hibásnak bizonyulnak majd. Mindegy is, hogy milyen területről van szó, család, szex, anyagiak, tőzsde, vállalkozás, munka, a fenti gondolatmenet érvényessége annyira univerzális, hogy hatását csak az adókéhoz lehet hasonlítani. Akkor vajon miért viszolygunk mégis elismerni őket?

Két és fél évvel ezelőtt tagja voltam egy online közösségnek. Az ottani tapasztalatokról már nagyon régen szerettem volna írni, de valahogy mindig más került előtérbe. Már el is felejtettem egy tipikus ottani jelenséget, de most, hogy itt is alkalmam nyílt megtapasztalni, szeretném bemutatni a lényegét.

A nőimitátorok trükkös fiúk, akik előszeretettel adják ki nőnek magukat, miközben a valóságban homoszexuális, vagy biszexuális férfiak. Legalább egy ilyen adatlapról tudok ezen az oldalon, de valószínűleg sokkal több is előfordul errefelé. Az illető egy fiatal lány fotói mögé bújva cserkészi be az áldozatait. Célja képek és videók begyűjtése a gyanútlan delikvensektől és az átverésben rejlő egyéb örömök elérése.

A trükk két alapvető emberi tulajdonságra és a virtuális környezet nyújtotta lehetőségekre épül. Az egyik megegyezik azzal, ami miatt annyi lottószelvényt el lehet adni hétről hétre ebben az országban, a remény hiszékenysége. Ugye milyen könnyű azt elhinni, hogy mi vagyunk a kivétel a szabály alól?

A másik pedig az, hogy ilyen esetekben mindenki hajlamos az ilyenkor kötelező ellenőrzést felületesen végezni. Elég néhány arcképet is tartalmazó fotó és máris azt hisszük, hogy a túloldalon az a személy ül, akit a kép ábrázol, nem pedig egy minden hájjal megkent nőimitátor. De most komolyan, mutassák meg nekem azt a férfit, aki könnyedén kihajítja azokat a látszólag nőktől érkező megkereséseket, amelyekről egy hideg fejű elemzés azonnal kiderítené, hogy nem valódiak! 

A trükk egyik lényegi eleme, hogy olyan csalit mutassanak, aminek nehéz ellenállni. Három éve még nagyon bárdolatlanok voltak ezek a módszerek, akkor még olyan nők képeivel támadtak, ahol nagyon kilógott a lóláb. Azóta finomították ezt és most már teljesen hétköznapi nők mögé bújnak el. Régen elég volt rákérdezni, hogy mit csinálnak maszturbálás közben, máris lebuktak, hiszen csak fenekükről szólt a nóta. Ma már itt is fejlődtek, mert megtanultak ezen a téren is hihetőbben hazudni.

Azért a helyzet továbbra sem reménytelen, hiszen elegendő a józan eszünket használni és máris kiderül, hogy a bombanő, aki alig várja, hogy darabokra szedjük és aki vadabbnál vadabb fantáziákat oszt meg velünk, valójában csak egy leleményes buzerátor, aki így szüreteli a férfiak hiszékenységének és hiúságának gyümölcseit. 

Így aztán uraim, éljenek bátran a gyanúperrel, hogy a lelkes önkéntes, az ígéretes ifjú hölgy, a személyes találkozásig, élő kamerakép nélkül csak egy ravasz nőimitátor, semmi több!

Azért!

Most kezdem csak észrevenni mennyire eltávolodtam egykori önmagamtól az utóbbi hetekben. Ez nem lesz így jó, mert túl hirtelen és túl messzi kerültem. Ideje egyet lépni hátra, a dolgaim újra női kacsókra, ajkakra hagyni, de íziben!

Összeraktam egy kis programot a hétvégére, természetesen a védjeggyé vált túlbiztosítás szabályai mentén. Lesz benne meztelen szauna, hotelszoba, buli a kedvenc helyemen, szex és brűg a strandon. Ha nagyon belejövök még Budaörse is kilátogatok. Szabadjára kell engednem a ragadozót, mert különben engem fal fel!

Azért van valaki, akivel most sem fogok bratyizni. A perc, hogy legfőbb ellenségemmel összemérjem az erőmet, még nem jött el. Most még kitérek, inkább maradok a szebbik nemnél, velük és nem vele töltődöm fel. 

Ha pedig üt az óra, 
akkor megmérkőzünk újra, 
csak én és pár whisky kóla!

Amikor valami nagyon különleges, kiemelkedően fontos esemény történik velünk, annak nem minden aspektusa látszik azonnal, hiszen idő kell ahhoz, hogy leülepedjenek bennünk a történtek. Az emlék már másnap elkezd különbözni attól, ahogyan a történés pillanatában átéltük. Lesznek részletek, amelyeket sokkal élesebben, másokat jóval elmosódottabban látunk majd. Ahogyan telik az idő, úgy kezd el átalakulni az eseményről bennünk őrzött lenyomat. 

Sportolóként számtalanszor tapasztaltam meg azt a változást, ahogyan a fejemben a döntő egyes pontjairól idővel áthelyeződött a hangsúly a hangulati elemekre. Arra, hogy miként éltük meg a mérkőzést előtte, alatta, utána pedig hol és hogyan ünnepeltünk. Az viszont minden alkalommal megdöbbentett, hogy az esemény átlényegülésével egyidejűleg kiestek az éppen lényegtelennek tűnő részek. Látszólag visszahozhatatlanul.

Azután tíz, húsz évenként, egyszer csak történik valami velünk, ami kifordítja az addigi világunkat. Gyerekek, partnerváltás, testi nyavalyák vagy egyszerűen csak az öregedés. Ez pedig átírja a korábbi képek megjelenítési logikáját. Néha alapjaiban. A hangsúlyok ismét más irányba tolódnak el, mert a sorsfordító esemény miatt más részlet válhat fontossá az emlékképből.

Gondolhatnánk, ebben a jelenségben már nincs több csavar, tökéletesen átkaroltuk azt. Csakhogy a sors kegyetlen fintoraként néha megélhetjük azt is, hogy egyszer csak minden átmenet nélkül, egy rövid időre visszakapjuk az eredeti filmkockákat. 

Olyan valóságosnak látjuk és érezzük az egészet, ahogyan az a rögzítés pillanatában lezajlott, éppen úgy, mintha csak most történne velünk. Az egész olyan, mintha hirtelen egy hasadás keletkezne a sors szövetén, amelyen keresztül visszaröppenhetünk az időben és újra megtapasztalhatjuk a régmúlt meghatározó pillanatait. 

Kérdés, hogy szabad-e?

Ez a ki tudja mivel kiérdemelt, soron kívüli visszajátszás lehetőség életünk filmszínházában nagyon fura ajándék. Aki átélte már, tanúsíthatja, kevés megrázóbb élmény létezik. Az sem véletlen, hogy az időutazásról szóló filmek szinte mindegyikében felbukkan a figyelmeztetés, hogy a találkozást saját korábbi énünkkel kerülni kell bármi áron!

Az eddig adott magyarázatok azonban nagyon egyoldalúak, mivel csak a fiatalkori én sérüléseire hívják fel a figyelmet, mintha más nem is történhetne. Ugyanakkor ugye senki se gondolja komolyan, hogy amikor valaki ennyire drámai körülmények között szembesül az idő nyilvánvaló visszafordíthatatlanságával, az megúszhatja ép bőrrel, megrendítő erejű ütések nélkül?

Blogot írni könnyű. Jó blogot írni nehéz. Olyan blogot, ami akár könyv is lehetne, szinte lehetetlen. Annyi ellentmondó követelmény és körülmény feszül ilyenkor egymásnak, hogy még a legügyesebb, legtehetségesebb, legsokoldalúbb ember számára is gyakorlati képtelenség a kivitelezése.

Az első nehézség a korrektúra, amikor a nyers szövegből publikálható anyag készül. A helyesírás ellenőrző nem fog minden hibát feltárni és a szóismétlések kiirtása sem automatizálható. Ezt normál esetben a korrektúra szerkesztő valamelyik segédje végzi el. Ha a szerző és a korrektor egy és ugyanazon személy, akkor sajnos nem teljesül a négy-szem elv és szinte garantált, hogy maradnak az anyagban szóhasználati, stilisztikai, ragozási és helyesírási hibák.

A következő probléma a tördelés. A jó blogbejegyzés maximum 3-5 bekezdés hosszú. Ha a terjedelem ezt meghaladja, akkor csak kevesen fogják elolvasni. Csakhogy az irodalmi igényű kifejtések ennél jóval nagyobb teret igényelnek, nagyon kell tudni sűríteni ahhoz, hogy a dolog megálljon 7-10 bekezdés körül. 

Az se túl szerencsés, ha a bekezdések belső hosszával csalunk, mert azt meg a szemünk nem szereti olvasni. Az optimális bekezdés olyan 3-5 sor hosszú, mert ezt még könnyen be tudjuk egy képbe fogni. Ideális esetben a bekezdések nagyjából egyforma hosszúak, hiszen ekkor van a legkönnyebb dolga a szemünknek. 

Azám, csakhogy a tartalom logikai felosztása a legritkább esetben követi ezt a szabályt. Ezért egy könyvön végzett utómunkák közül ez a feladat állítja a legkomolyabb kihívás elé a tördelő szerkesztő csapatát.

Újabb nehézséget jelent az, ha a téma feldolgozása eleve több bejegyzésnyi helyet igényel. Ilyenkor nagyon nehéz megteremteni közöttük a kapcsolatot a blogmegjelenítőben, mivel a feltett anyagok csak LIFO elv szerint tekinthetők meg. Ez gyakorlatilag lehetetlenné teszi a kereszthivatkozások használatát, mert akkor az olvasónak a megjelenítési logikával ellentétesen kellene keresgélnie.

A következő ellentmondás a korábban már említett történeti hűség kontra eladhatósági színezés. Én azt találtam, hogy van annál jobb megoldás is, mintha mindent szó szerint és abban a sorrendben írok le, ahogyan az történt. Úgy vélem meg kell engedni némi írói szabadságot ezen a területen, különben a bejegyzés lapos és érdektelen lesz. Itt a helyes mértékre és a hangsúlyokra kell nagyon odafigyelni.

Ha meg akarunk felelni a dramaturgia által támasztott minimális követelményeknek, akkor a bejegyzés első és utolsó bekezdése máris foglalt, vagyis marad három a történet felépítésére. Vagy elnagyolom, de akkor a könyvben nem állja meg a helyét, vagy kifejtem,  akkor meg bejegyzésnek lesz túl hosszú.

Leírás vagy párbeszéd. Néha terjedelmi okok miatt ki kell húzni a legjobb párbeszédet, hiába tolul azonnal a tollunk végére. Ilyenkor nemcsak elveszítjük az életszerű dialógusból eredő dinamikus, online közeli hatást, hanem ráadásul még meg is nyerünk egy meglehetősen időrabló átfogalmazási feladatot.

Mind közül azonban az a legszörnyűbb, amikor egy utólag bekövetkezett esemény úgy helyezi új kontextusba az előzőleg már publikált részeket, hogy azokat újra ki kell nyitni és átírni. Ilyenkor az, hogy a kommentek egy része, vagy a korábban már kitalált fejezetbe szerveződés érvénytelenné válik, csak egy, a sok ilyenkor óhatatlanul felmerülő nehézség közül.

Ha viszont elkülönülten írjuk a könyvet és a blogot, akkor megnyerjük minden szoftverfejlesztő cég rémálmát, az eltérő verziók egyedi menedzselésének feladatát, szakszóval a branching nevű rettenetet. Ez még céleszközökkel is rendkívül bonyolult feladat, irodalmi jellegű alkotásoknál pedig szinte megoldhatatlan.

Nem is én lennék, ha a fentieket nem sikerült volna tetéznem még egy nehézséggel. Azt vettem a fejembe ugyanis, hogy az egyes bejegyzéseknek úgy választok címet, hogy az lehetőleg egyetlen szóból álljon és amit egyszer már kiválasztottam címnek, azt a szót nem használhatom fel később újra. 

Mivel nincs külön erre a célra írt szoftverem és ahogy halad előre az anyag egyre több részt kellene átnéznem, így kénytelen vagyok a memóriámra hagyatkozni, ami elég rizikós megoldás. Máskor meg szó szerint a hajamat tépem, hogy miért pazaroltam el olyan könnyelműen egy-egy jól felhasználható címszót korábban. Lévén a cím egyébként is kiemelt jelentőségű, így aztán kitalálni azt, az általam önként felvállalt feltételek mentén, néha tovább tart, mint magát a bejegyzést megírni.

(A 177, 180, 181, 183, 184 blogokat lezáró bejegyzés)

Én már megkaptam a magam utolsó figyelmeztetéseit, ezért ha lehet, inkább megmaradnék a játszma aktív oldalán. Már nem ugrok el a végzet által nekem szánt feladatok elől, mert tudom, hogy úgyis megtalálnak. Akkor meg már jobb önként engedni, hiszen odafent nem túl finnyásak a kényszerítő eszközök megválasztásakor.

Sokáig fogalmam sem volt, hogy miért pont erre a fórumra keveredtem ide és az se kettő perc volt, amíg felvettem a fonalat. Az írás rég elfeledett álmom volt, amit elnyomtam, hogy sikeres lehessek a választott szakmámban. Úgy gondoltam, miért ne próbálhatnám magam ki itt, éppen ezen a helyen, ahol a sikerért olyan jutalom jár, ami még nem devalválódott az én felfogásom szerint sem.

Később arra is rájöttem, egyébként is a helyszín sugallta témák jártak a fejemben, vagyis minden adott volt, hogy belevágjak. Eleinte csak visszatekintés volt az egész, alig több, mint beszámolók, egymásra dobált pillanatképek kusza halmaza, keret nélkül.

A szerző ilyen esetekben két, egymásnak tökéletesen ellentmondó követelmény között őrlődik. A krónikásnak az a dolga, hogy a történeti hűségnek megfelelően számoljon be az általa fontosnak tartott eseményekről, az író viszont szereti megkeverni, összekuszálni a cselekményt és a fordulatokat a dramaturgia szabályai szerint alkalmazni. Melyik ujjamba harapjak?

Aztán legnagyobb meglepetésemre a sors feloldotta ezt a dilemmát és az életem, a velem történő események kezdtek drámai fordulatokat venni, mintha csak egy másik író -nevezzük mondjuk sorsnak- tekergette volna a cselekmény fonalát. Az ily módon átélt bonyodalmak spektruma elég széles skálát ölelt körül ahhoz, hogy belássam, a tervem magasabb szinten is megerősítést nyert, a keringési pálya módosítását központilag is jóváhagyták.

Így aztán itt vagyok, teszem a dolgomat, vagy legalábbis azt, amit annak vélek. Konfrontálódom, vitázok mindenen, amit arra méltónak vélek. Segítek, ahol tudok. Nem pénzben, hiszen az intézményi és nem számomra elrendelt feladat, hanem az egyetemes  tudástranszfer kivitelezésében. Persze néhány kényelmetlen feladat is az én fakkomban landol, ilyenkor saját néven, de érvényes felhatalmazás nélkül kell mások csorbulni látszó érdekeit védenem. Nagyon nem fűlik hozzá a fogam, de ki, ha én sem?

Mindeközben persze hibázok, sajnos elég sokszor. Nagyon új még nekem ez a szerepkör, néha belezavarodok. A jó öreg ragadozó, aki csak az alkalmat lesi, hogy előbújhasson belőlem, hébe-hóba a felszínre tör. Ilyenkor aztán szépen összedönt mindent, amit addig építgettem. Ez az én saram és mivel senki sem fogja helyettem megfékezni az én démonaimat, kénytelen vagyok ezt is azonnal elvégzendőként iktatni.

Természetesen vezeklek is itt, hiszen azt még én is tudom, hogy büntetlenül nem léphetem át a szolgáltató és a kliens között húzódó láthatatlan vonalat. Tegyék a kezüket a szívükre és mondják meg nekem, de őszintén! Lehet-e elmésebb büntetést kitalálni egy olyan magamfajta régimódi pinabubus számára, minthogy elérheti, de birtokba már nem veheti vágya elsődleges tárgyait?

Öreg közhely, adni jobb, mint kapni, ám én még sohasem tapasztaltam ezt meg mélyebben, mint éppen itt. Miközben ide-oda csapongva az egyes témák között megírtam számtalan bejegyzést, módomban állt megélni, milyen az, amikor az elhintett gondolat megtermékenyítve, kisegítve másokat, makroszinten csökkenteni kezdi a problémák számát.

Hogy mi a szép ebben? A fenti folyamat során én is elkerülhetetlenül megváltoztam és láss csodát, az én vállaimról is kerültek le terhek, nem utolsósorban az itt szerzett tapasztalatok, tanácsok, interakciók révén.

Ha csak résnyire is, de kinyílt az ajtó, melyen átlépve lerázhatom magamról mindazt a mételyt, sallangot, felesleges rárakódást, ami hosszú évtizedek óta mérgezi a levegőt körülöttem és ami megakadályozza, hogy az legyek, amire születtem és a húgom is végre visszakapja rég elveszett bátyját.

Nagyon hosszú volt az út megtalálni ezt az ajtót, amely mellesleg mindenki előtt nyitva áll, aki hajlandó megkeresni. El sem tudom mondani, mennyi mindennek kellett a helyére kerülnie, mire megláthattam azt, ami pedig ott volt mindvégig a szemem előtt. 

Azért voltam ennyi időn keresztül boldogtalan, mert nem engedtem, hogy mások segítsenek rajtam és azt sem, hogy én rajtuk, mivel kizártam mindent, ami kiszolgáltatott volna engem bárki felé, ideértve a saját családomat is. Utólag persze könnyű belátni, hogy ez alapjaiban téves felfogás, nekem mindenesetre csak nagy sokára sikerült és gyanítom, akad még jó pár ember, aki szintén így járt. 

Ezért nem maradhatok csendben, ezért kell ezt megosztanom itt másokkal, noha távolról sem télapó típus vagyok.

Ma már azt is tudom, hogy a számtalan, sokszor egymást is kizáró tehetséget, amellyel rendelkezem, nem arra kaptam, hogy elkótyavetyéljem a saját kis önös céljaim érdekében.   Felelős őrzésre vannak csupán nálam és ha nem a számomra elrendelt küldetés végett használom, akkor visszaveszik tőlem őket, mert méltatlannak bizonyulok a foglalásukra.

Szépség, tehetség, intelligencia, gazdagság, siker. Ugye nem kell külön részleteznem és példák hosszú sorával igazolnom milyen hihetetlenül rövid idő alatt kámforrá válhat bármelyik közülük, vagy akár mindegyik egyszerre? Elmondjam mi történik ilyen esetekben, mi áll az események hátterében, mi a valódi kiváltó ok? 

Az, hogy a hordozó, vagyis a leendő sértett, becsukja a fülét az immár sokadik figyelmeztetés elől és az istennek se hajlandó a rábízott erőforrást az eredeti rendeltetésnek megfelelően használni. Ilyenkor eljönnek és visszaveszik tőle. Azért, hogy más kezébe tegyék le azt. A vétkes pedig átkerül a karmikus játszma büntetés-szemléltető ágára. 

Már nagyon régóta próbálom ezt a jelenséget megfejteni, de eddig még nem sikerült ennél jobb magyarázatot találnom rá.

Ma már hiszem, hogy mindenkiben, még a legelvetemültebb lélekben is lakozik valami jó. Én úgy éltem az elmúlt huszonöt évben, hogy tagadtam ezt és helyette azt vallottam, bőven elegendő az, ha én jó vagyok, ha nekem rendben mennek a dolgaim. Tegyen mindenki így és akkor vége a problémáinknak. 

Remélem Önök látják azt, ami felett annak idején én hanyag eleganciával átsiklottam és ami végül odavezetett, hogy nekem is be kellett állnom a purgatórium előtt kígyózó hatalmas sorba, azt, hogy a fenti gondolatmenet legalább egy ponton sántít! 

Nem légüres térben, elkülönített lombikcellákban élünk, hanem olyan közegben, ahol nap, mint nap megannyi gond és baj ütközik egymáshoz véletlenszerűen, várva, hogy a nap végére majd csak kisimulnak a hullámok. Az ember társas lény és többek között éppen a közösségi szinten kifejtett tevékenységei emelik messze a többi faj fölé, hogy uralkodó lehessen ezen a planétán.

A probléma tőzsde, mint minden ilyen jellegű intézmény nulla eredményű játék, nyerészkedni csak valaki rovására lehet, ami persze teljesen értelmetlen, mivel az ottani profitot nem lehet zsebre vágni. 

Minthogy az egész piac arról szól, hogy elcserélem, pénzügyi szakszóval elswappolom a magam problémáját, valaki máséra, így az is könnyen belátható, hogy ez önmagában még nem fogja csökkenteni a piacra naponta beáramló gond mennyiségét, csak a tulajdonosok közötti megoszlás fog változni.

Ahhoz, hogy megtörjük az átkot és ne növekedjen, hanem éppenséggel csökkenjen az összes problémák száma, vagyis makroszinten mindannyiunk közérzete emelkedjen, az kell, hogy az ügylet révén mindketten nyerjünk, ne csak az egyik fél.

Ez pedig úgy lehetséges, hogy a vevő olyan problémát vesz át az eladótól, ami az ő számára nem az, ami nála már nem gond. Az fontos, hogy ezért ne kérjen olyan árat, ami súlyosbítaná az eladó helyzetét, mert akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad.

Kicsit olyan ez, mint a torrentek világa. Ahhoz, hogy a feltöltők által elhelyezett tartalom garantáltan mindenki számára, minden időpontban elérhető legyen, minimálisan az szükségeltetik, hogy minden letöltő legalább addig hagyja elérhetőként az általa átvett tartalmat, ameddig tőle tovább nem viszik azt teljes egészében. A módszerrel garantálni lehet, hogy ami egyszer bekerült a rendszerbe, az ne vesszen el, hanem ott álljon nyitva, mindenki számára.

A teljes megértéshez immár csak arra van szükség, hogy elképzeljük, amint a feltöltött tartalom nem film, vagy zene, hanem az évezredek folyamán felhalmozott emberi tapasztalat, amely ténylegesen hozzásegítheti a felhasználót a saját napi szintű problémái megoldásához.

A blog tulajdonképpen nem más, mint egy speciális megosztás. Olyasfajta közösen épített tudástár közzététel, aminek a létrehozásában az eredeti szerzőn kívül még nagyon sokan közre tudnak működni. A közösségi bölcsesség az, amelyik kiigazítja az egyes emberek korlátolt látószögéből adódó hibákat, torzulásokat. Nem a szerző, hanem a végeredmény a fontos.

Én azt vallom, senki sem fogja helyettünk rendbe tenni az életünket. Ahogyan a havat is ki-ki maga tartozik eltakarítani a portája előtt, ugyanígy saját magunknak kell diadalra vinni a belső ellenségeinkkel vívott csatáinkat. Olyasfajta feladat ez, ahol az outsource nem valós alternatíva.

Pedig milyen egyszerű is lenne megfizetni valakit, hogy végezze el ő a piszkos munkát helyettünk. Ganézza ki lelkünk istállóját, hogy aztán mi szépen újra beleülhessünk a kényelembe és a jóba. Mindannyiunk szerencséjére ez nem a járható út, így aztán a hozzám hasonló seggfejek kénytelenek belátni, hogy ők is csak ugyanolyan emberek, mint bárki más.

Ha ki akarunk békülni önmagunkkal, hogy végre azt tehessük, amire születtünk, ami miatt erre a bolygóra jöttünk, ahhoz előbb át kell esnünk egy megtisztulási folyamaton, ahol szép lassan leolvad minden felesleges rárakódás rólunk. A végén nem marad más, mint a puszta váz, ami valójában a lelkünk.

Innen, ettől a pontól kell újra felépíteni magunkat, de ezúttal már szigorúan betartva a szerkezet által támasztott követelményeket, nem túlterhelve egyetlen oldalt sem. Ez roppantul nehéz és egyszersmind iszonyúan kemény feladat. Szinte bizonyos, hogy többször neki kell feszülnünk, újra és újra bele kell fognunk. Ám ha figyelünk, hogy ugyanazokat a hibákat lehetőleg ne kövessük el túl gyakran, akkor van esély a sikerre.

Amikor az emberek összeállnak és valamiféle csoportot, közösséget kezdenek el formálni, akkor a lényeget tekintve arra kötnek szövetséget, hogy segítik egymást a mindenkori átépítési, restaurációs folyamatban. 

Higgyék el nekem, minden más csak fellengzős körítés, hiszen a feladat mérete, összetettsége, jellege miatt itt vagyunk a leginkább ráutalva mások segítségére, arról nem is beszélve, hogy a társak éppen ebben, a többnyire hétévente megismétlődő folyamatban tudják a leghatékonyabb támogatást kifejteni. 

Átlagosan ennyi idő alatt cserélődik le az ember teljes sejtállománya. Ezt a folyamatot nevezhetnénk fejlődésnek is, ami igaz lélektani értelemben, de mivel a sejtreprodukció során a másolat, mindig egy picivel tökéletlenebb, mint a lemásolt és elpusztuló sejt, így talán helyesebb a biológiai nevét használni, hiszen mindenki azon ismeri, ez az öregedés.

„Ha eljön Joe Black” 
Ismerik ezt a filmet? A történet végén az addig ismeretlen, de szemmel láthatóan fajsúlyos szereplőnek színt kell vallania. Én is így jártam és noha elkerülhetőnek hittem, ideje előlépnem a félhomályból és elmondani, hogy mit keresek itt.

A húgom, akivel ketten vagyunk testvérek, azt szokta mondani, neki két bátyja van. Az  egyik fokozatosan ugyan, de nyomtalanul eltűnt huszonkét évvel ezelőtt, a másik vagyok én. Ahogyan ő, úgy én is utálom azt, aki maradt és szeretném hazahívni a másikat.

Azt gondoltam azzal, hogy minden hátsó szándék nélkül segítek másokon, talán én is feloldozást nyerhetek végre, amiért annyi éven keresztül pokollá tettem mindenki életét, aki csak egy kicsit is közel került hozzám.

Ahogy jöttek az itt végzett munkám első eredményei, úgy kezdtem megszeretni az itteni légkört. Úgy jártam, mint Jake Sully a Pandorán. Miután valódinak tűnő kölcsönhatás alakult ki köztem és az itteni emberek között, emberöltőnyi idő után először éreztem azt, hogy talán ismét jó irányból nézek a csőbe.

Noha szemernyi kétségem sincs afelől, hogy nagyon sokan őszintén gondolták az akkor és ott leírt sorokat, mégis volt valami, ami nekem azonnal feltűnt, másoknak viszont  látszólag nem szúrt szemet. Az új főnök hallgat, majd amikor megszólal, szemre csupa sületlenséget, hetet havat hord össze.

Most lehetőleg kerüljük el az olcsó viccet, miszerint az ő rendkívül szerény szellemi képességeitől már ez is kimagasló csúcsteljesítmény volt. És tudják miért? Mert valóban  az volt, benne mindennel, aminek ott kellett lennie az elmélet szerint is. Igaz, két helyről kell összemazsolázni a lényeget, hogy a valódi üzenet át tudjon érni.

Az első nem más, mint az államcsíny lényegének elismétlése, emlékeztetve mindenkit, hogy ez itten már nem NY csoportja és akinek ez nem tetszik arrébb is tolhatja a bringát. Ez, ismerjük el, igencsak bátor kijelentés, hiszen lényegét tekintve kihívás.

Engem mégis a folytatás nyűgözött le, ahol fittyet hányva a tényekre szemrebbenés nélkül megnevezi, szerinte ki tehet az egész konfliktusról. Ezt, a politika által is gyakran alkalmazott mestervágást, ahogyan az igazi bűnösről átirányítja a népharagot a belső ellenzékre, még akkor is meg kell tapsolnom, ha éppen én voltam a szenvedő alanya. Ugyanakkor ez végre felnyitotta a szemem, ebből végre azt is megértettem, ez már régen nem személyes, vagy elvi kérdés, hanem egy leszámolás.

Errare humanum est. Nem bűn, hanem elkerülhetetlen esemény, ami mindenkivel megesik. Senki sem szereti beismerni, de minél előbb túl vagyunk rajta, annál kevesebb ideig mérgez bennünket. Mert azért belül, ott legbelül, mindenki tudja, hogy mi az igazság és azt szándékosan senki, még a legromlottabb lélek sem szereti arcul köpni!

A hallgatásból, ami OJ barátomat elűzte, megértem, ugyanaz a sors vár rám is, hiszen a korlátlan hatalom és az új vezető között már csak én állok, az egyetlen, akinek van mersze és tudása kiállni és leleplezni az orcapirító átverést.

Azonnal töröltem magam a csoportból, hiszen nem vállalhatok szolidaritást olyasmivel, ami ellen mindig is harcoltam, a tények pillanatnyi érdekek mentén történő elferdítésével. Ugyan mit is keresnék én egy olyan csoportban, ahol ez nem veri ki a biztosítékot, akit az első négy másodperc után megfojtana a hazugságok álságos légköre?

A barátaim és az ismerőseim nem értik, miért harsogok mégis itt, egy ennyire marginális kérdés miatt, egy ilyen ingoványos talajon, ahol mellesleg szólva semmi keresnivalóm. Egyetlen oka van. 

Azokért, akik Josh miatt léptek be a csoportba és ott ragadtak. Tudniuk kell, hogy nem ez az egyetlen lehetőség, hogy közösségbe tartozzanak, van másik is. Olyan, ahol az igazság nem valami félretolt, szégyellni való mellékes körülmény, hanem igenis mindennek az alapja. Olyasvalami, amit bármi áron tiszteletben kell tartanunk, mert nélküle minden összedől!

Eme rövid kitérő után térjünk vissza eredeti történetünkhöz. A személyes találkozások után úgy tűnt, a dolog kezd működni. Elég hamar kiderült, hogy a csoportvezető és én igen sok mindenről hasonlóan gondolkodunk és a közösségi munkától se ijedünk meg. Ekkor jött az utolsó találkozó. 

Végtelenül büszke voltam magamra, minden kitűzött célomat teljesítettem. Kibírtam és nem ittam egy kortyot se. Úgy tettem, mintha élő lennék és volt olyan, aki ezt el is hitte. Hazajöttem időben és egyebek. Mégis volt bennem egy furcsa érzés, hogy mindezek ellenére a történet a végjátékához közeledik, az én időm a csoportban lejárt.

Mivel nem akartam én az események okozója lenni, ezért igyekeztem a lehető legjobban elhomályosítani idevágó jóslataimat az összejövetelről szóló beszámolómban. Persze annál hiúbb vagyok, mintsem ne írtam volna le a meglátásaimat, de szándékosan beburkoltam őket a kétértelműség köpenyébe.

Aztán másnap az események felgyorsultak. Néhány párbeszéd és Josh levette a kezét a hajóról, induljon arra tovább, amerre a szél viszi. Én akkoriban éppen nyakig voltam munkával, így nem értem rá figyelni az események menetét.

A csoportvezető tehát belátta, hogy a helyzet elérkezett arra pontra, ahol már elkerülhetetlen szakadás. Ő inkább a távozás mezejére lépett, minthogy azokkal kelljen konfrontálódnia, akiket a barátainak hitt. Noha a legtöbb embert kirázza a hideg, amikor észreveszi az én látszólag meleg szemeim mögötti tátongó űrt, azt azért nem mondanám, hogy nincsenek érzéseim. Így aztán meg tudom érteni OJ-t, miért döntött így.
 
Ahogyan azt már korábban is leírtam, trón nem maradhat üresen, különben rövid időn belül zavargások ütik fel a fejüket, így az államérdek is azt kívánta, meg adta is magát, hogy épp az a csoport ragadja magához a hatalmat, amelyik korlátoltsága miatt NY öngyilkos lett, a szó virtuális értelmében.

Az államcsíny, ha egyszer elkezdődött, akkor már semmi sem tudja megállítani, mivel az esemény fura logikája mindenképpen megkívánja azt, hogy végig fusson a számára kijelölt pályán. Most sem volt ez másként. 

Péntek esti visszatérésemkor már fait accompli fogadott. Mint kiderült, Josh síron túli üzenete adta meg a jelet a frontális támadáshoz. Volt itt kérem minden, bocsánat előre, meg hátra, belátás és könnyek vederszám. Nem csoda, hiszen egy első osztályú commedia dell arte előadást láthattunk, melynek egyetlen célja volt, elterelés.

Amikor idejöttem, erre az oldalra, elsősorban a kíváncsiság vezérelt. Meg akartam tudni, vajon itt is úgy működnek-e a dolgok, mint a való életben és mit érnek az ott szerzett tapasztalataim. Tényleg annyira eltorzítja az ittenieket a nemek közötti ordító aránytalanság, mint hiszem, vagy annál azért valamivel jobb a helyzet?

Miközben ezekre a kérdésekre kerestem a választ, rájöttem, sikert csak úgy érhetek el, ha használom a fejem és egyedi módon közelítek a feladathoz. Mivel alapvetően élőben ismerkedem, így tétje sem volt a dolognak, tehát belefoghattam rendesen, nem kellett alakoskodnom, másnak tettetni magam, mint ami vagyok.

Minden pszichológus tudja, hogy az őszinte reakciókhoz ki kell billenteni a pácienst a megszokott helyzetéből és arra kell késztetni, hogy improvizáljon. Ekkor és csakis ekkor várható, hogy az elfogott megnyilvánulások nem mesterségesek, hanem hitelesek.

Elég volt átlapoznom pár itteni oldalt és máris kész volt az elhatározásom. Minden második arról szólt, hogy az „agyam a legfőbb érzékszervem”, meg hogy „tiszteld a bennem élő embert”, „ne csak a nőt lásd bennem” és így tovább. Sportoló lévén azonnal tudtam, megvan az ellenfél gyenge pontja, ebből kell kiindulnom.

Így aztán mivel egyébként is ez járt a fejemben, azt mondtam, ok lányok, akkor megjöttem én, az arctalan fantom, aki csak írni jár ide és más nem érdekli. Kicsit több idő telt el, mint két perc mire beindult, de a játszma élesedni kezdett.

Mindenki nyert a dolgon, ki tudást, ki írást, ki visszatérést a gyökerekhez. Én meg kaptam egy esélyt a sorstól, hogy az elmúlt huszonöt év nagy vágtája alatt tökéletesen kiürült vázba, amit nevezhetnék akár életnek is, visszacsalogassam a lelkemet, ami valahogy észrevétlenül lemorzsolódott út közben.

Aztán eljött az első blogtalálkozó és ezzel a kísérlet újabb fázisa. Aki nagy tétre is szokott kártyázni, az ismeri a pillanatot, amikor a bekerítés végén lehívjuk a blöfföt. Na éppen így éreztem magam én is aznap este, amikor kiléptem a porondra teljes fegyverzetben. 

Egy pasi, akin nem lehet fogást találni. Mindenem megvan, amire a legtöbb ember vágyik, emellett messze az átlag felett rendelkezem öröklött és tanult intelligenciával. Ez ugyan legalább akkora átok, mint amekkora jótét is, de ebben a kontextusban egyértelmű előny.

Mivel egy lepukkadt kerület aszfaltdzsungelében láttam meg a napvilágot, így el se tudtam kerülni, hogy ne tanuljam ki a földharc fogásait. Az első egyetemet diplomácia szakon végeztem, tehát rendelkezem az emberek között vívandó csaták teljes spektrumának átfogó ismeretével. Nagyjából minden sikerült, amit eddigi életem folyamán elterveztem, így nincs bennem harag sem a fennálló világrend, se a többi embertársam ellen. Vajon tényleg sebezhetetlen vagyok?

Kíváncsi voltam, mi fog kisülni ebből a kiinduló helyzetből. Vajon mit tudnak ezzel és velem kezdeni az emberek? És én velük? Elhiszik-e, hogy nem kell tőlük semmi, csak a figyelmük, vagy a véleményük, ha cserébe pontosan ugyanezt felajánlom én is? Vajon képesek lesznek kezelni az unatkozó milliomos szindrómát, vagy ők maguk dobják be a törölközőt?

Az eredmény minden képzeletet felülmúlt és keményen felrázott. Annyira mélyen bennünk van már a szabad, eseményvezérelt gondolkodás elnyomása, hogy a legtöbben egyszerűen képtelenek vagyunk elhinni, hogy ilyen helyzet létezhet és teljesen összezavarodunk. Annyira ösztönből, automatizmusok mentén cselekszünk, reagálunk, hogy már nem is látjuk meg azt sem, ami kiüti a szemünket.

Akik megszokták, hogy a férfiak lemennek kutyába, csakhogy megkapják őket, egyszerűen nem tudtak mit kezdeni velem. Azok, akikkel még senki sem viselkedett normálisan, önzetlenül, mindenféle hátsó szándék nélkül, sűrű pislogások közepette várták, mikor lepleződik le a csalás. Én meg, aki alapvetően társaságkerülő, toronyba elvonuló típus vagyok, nem tudtam mihez kezdeni a felbukkanó emberekkel, hiába szerettem meg őket, mivel én is cipelem a magam értelmetlen poggyászait.

Aztán telt az idő és óvatosan elkezdtem építgetni a közöttünk tátongó szakadék feletti hidakat. Próbáltam megértetni, hogy valójában nem ott húzódnak a válaszfalak, ahol a legtöbben hiszik és igyekeztem megosztani az egyetlen dolgot, ami valóban értékes lehet bennem, a tudásomat.

Műszaki ember vagyok, csúcstechnológiai iparágban dolgozom. Pontosan tudom, hogy az alulról kompatibilitás technikai képtelenség. Igen ám, de vajon emberek között is az lenne?
Ha valóban léteznek hidak az eltérő világok között, tudnom kell hol találom őket, különben egész hátralévő életemben ide leszek bezárva, az aranyozott ketrecembe.

Aki tanult vezetéselméletet, vagy középkori történelmet, az tudja, a főnök széke nem maradhat tartósan üresen, különben szétszéled a nyáj. Így történt ez most is. Normál esetben a közösség kitermeli a maga vezetőit a képességek és a hozzáállás alapján. Rendkívüli időkben azonban erre nincs idő!

A hatalmi vákuum pillanatában azé a rúd, aki a leggyorsabban megragadja azt. Ezt követően, a vonalváltás második fázisában, mikor a régi király hívei jóformán még fel sem ocsúdtak mély gyászukból, az új vezetés emberei -sokszor éppen a régiek aktív segítsége mellett- szép lassan beszivárognak és elfoglalnak minden stratégia posztot.

Amikor a folyamat véget ér, kezdődhet a hatalomátvétel harmadik és egyben záróakkordja. Meg kell venni, vagy el kell tüntetni mindenkit, aki szót emelhet az államcsíny ellen. Ezzel két legyet is üthetünk egy csapásra. A belső ellenzék lefejezése nemcsak azáltal szilárdítja meg a hatalmunkat, hogy kiiktatja a potenciális utódokat. Ezzel egyidejűleg teljesen egyértelmű üzenet mindenki számára, hallgass, vagy így bánok el veled is!

Nem kell már azzal kínlódni, hogy érveljünk, vagy meggyőzzük a tagokat a magunk álláspontjáról, elég a kiközösítés kardját meglengetni valaki feje felett és máris a megfélemlítés jeges csendje borul az addig zúgolódó nyájra, meggyőződés ide, vagy oda. 

Ez mindenkinél a döntés pillanata, befogom a szájamat, vagy repülök. Sajnos nagyon sokan nem tudják, hogy ezek egyúttal az utolsó másodpercek is megállítani az őrületet. Innentől kezdve ugyanis az, ami miatt szót kellene emelni, precedens értékű gyakorlatként lesz meghivatkozva a továbbiakban, amivel szemben kifogásnak helye nincs. 

Noha maga a kiiktatás elég piszkos munkává tud válni, főleg, ha a célszemély se nem ostoba, se nem óvatlan, mégis túl kell esni rajta, a személyes érzelmeket, erkölcsi aggályokat félreseperve. 

Ha valakin sehogyan se tudunk fogást találni, akkor az a legcélszerűbb, ha szép csendben, halk suttogás útján besározzuk. Ezt követően várni kell a megfelelő alkalomra, amíg óvatlanul előmerészkedik a falak mögül. A legcélszerűbben úgy lehet ezt elősegíteni, ha csapdát állítunk. Dobjunk be valamit a közösbe, aminek kapcsán mindenképpen színt kell vallania.

A szétzúzás akkor a leghatékonyabb, ha összekötjük a tagságban addig felgyülemlett feszültség irányított levezetésével. Ha megvan a megfelelő ürügy, akkor már csak a levezénylés van hátra.

Ha van beépített emberünk, akkor neki kell megadnia a jelet és az is az ő feladata, hogy ügyesen felforrósítsa a hangulatot. Nagyon fontos, hogy csak a vezetők likvidálásra koncentráljunk, a közkatonák mostani megnyilvánulásait figyelmen kívül kell hagyni, az ő megleckéztetésükkel várni kell a színjáték végéig.

Ha az ellenségünk végre feltűnik a színen, akkor se indítsunk azonnal frontális támadást ellene, sőt, tegyünk úgy, mintha ki akarnánk békülni vele. Szigorúan négyszemközt ismerjük el, neki van igaza, itt az ideje rendbe tenni a dolgainkat és így tovább, a lényeg az, hogy érjük el nála azt, hogy a biztonság hamis illúzióját valódinak higgye.

Amikor már lankad a tagság figyelme, vigyünk be egy látszólag apró, ám valójában végzetes szúrást, ami rajta kívül senkinek sem tűnik fel. A csapda fedele ezzel lezárult, most már nincs menekvés.

Ha szó nélkül hagyja, az egyetértés, amit addig kell hangoztatnunk, amíg mégiscsak kénytelen lesz színt vallani. Ha pedig felveszi a kesztyűt, akkor ideje megmutatnunk, hogy valójában ki van birtokon belül. Most már az sem kell, hogy hibázzon, mert ha netán nem is szolgáltatna formális ürügyet, néhány piszkos trükkel rá lehet venni, hogy önként távozzon.

Nos, ami pénteken a blogtali nevű csoportban történt, külső jelentősége szerint vihar a biliben. Tartalmát tekintve azonban egy jól megszervezett és higgadt fejjel végrehajtott államcsíny, diplomáciai szakszóval coup d'etat utolsó felvonása volt. Mivel a jelenség nap, mint nap előfordul, gondoltam nem haszontalan, ha a mi kis primitív példánkon keresztül szemléltetem a folyamat lényegi elemeit.

Talán nehéz elhinni, de háromféle névvel is lehet illetni mindazt, ami tegnap történt. A gazdaságban profil-, a tőzsde világában portfóliótisztításnak nevezik. Elődeink ezt úgy mondták „az ocsú elválasztása a búzától”.

Amikor annak idején OJ és Sani létrehozta a blogosok brigádját, borítékolható volt, hogy az újszülött nem lesz hosszú életű. Azt legalábbis biztosan lehetett tudni, nem fogja túlélni a szülők halálát.

A csoport mindenféle szempontból hű keresztmetszete volt napjaink magyar társadalmának. Jelentős különbségek mind a külső, mind a szellemi adottságok terén, világpolgári szemlélet versus földhöz ragadt, elmaradott nézetek, vidék-főváros, jómódú- szegény, pitiáner-nagyvonalú, tehetséges-középszerű, rivalda fényt-hátteret kedvelő, vezér, nem vezér, közösségi-szólista egyedek robbanó elegye. Valóság-show esetén fizettek volna ezért az összetételért!

Az első kérdés az lett volna, hogy mire is állt össze ez a kis csapat? Szex, szellem, swinger, kellem, gondolkodás? Ez nem derült ki soha, mindenesetre az első súrlódások innen indultak. Volt, aki nem hitt abban, hogy a csoportba tartozás egyúttal ágyba bújási kötelezettséget is jelent, volt, aki exhibicionista hajlamait építette tovább, akadt, aki kívül rekedt, akadt, aki kíváncsi maradt.

A célok eme teljes katyvasza még túlélhető lett volna, ha teljesül a csoportba tartozás legelemibb követelménye, a másik ember véleményének, akaratának tiszteletben tartása. Itt már erősen ingott a tákolmány, ugyanis az ehhez szükséges tolerancia igény nem minden résztvevőben volt egyformán adott. Ráadásul egyes renegátok azt vették a fejükbe, hogy a közösség érdekei előbbre valók, mint az őt alkotó egyes egyedeké és ennek megfelelő irányba igyekeztek terelni az eseményeket. Az ám, de ki mondja meg, hogy mi a közösség érdeke?

Ahogyan azt a kedvenc csatornámon erre a helyzetre szokták mondani, innentől a katasztrófa már nem volt elkerülhető, a bomba élesítve lett, már csak egy szikra kell a robbanáshoz. Az pedig nem is váratott sokáig magára és nem holmi apró őrláng volt, hanem olyan jelentőségű kérdés, ami miatt egzisztenciák, sorsok szoktak tönkremenni. Legalábbis a filmekben.

Nevezetesen az, hogy mennyire fontos körülmény a verdikt szempontjából az, hogy a gyanúsított egyáltalán elkövette-e azt, amivel vádolják, vagy ez másodlagos szempont, amit figyelmen kívül hagyhat az ítélkező bíró? Zavar egyáltalán valakit az igazság deformálása, egyedi értelmezése, önös érdekek mentén történő ferdítése?

Amikor napnál világosabban kiderült, hogy vádat emelni az elkövetés megalapozott gyanúja nélkül is lehet, sőt, az érintettek és a közreműködő tanúk egyöntetű felmentő vallomása ellenére is el lehet valakit ítélni, akkor a csoport alapítója megértette, olyan komolyak a szerkezeti hiányosságok, hogy a felépítmény menthetetlen. Mivel ő a máris megoldások híve, nem látta értelmét belemenni az értelmetlen földharcba, távozott.

Azt tudtam, hogy alattomos, ám hogy ennyire, az még engem is meglepett. Kis sunyi, hátulról támadó, az adódó alkalmakat könyörtelenül kihasználó, barát bőrbe bújt engesztelhetetlen ellenség!

Igaz, csak magamat okolhatom, a keretet, hogy le tudjon szúrni, éppen én építettem ki. Akkor meg mit csodálkozom, hogy élt és él vele?

Sejtettem én, hogy a harc nem lesz sétagalopp ellene. Mögötte évezredek alatt felgyülemlett tapasztalat, én meg ezúttal is, miként mindig, magam maradtam, megvívni véle.

De rosszul ismer, ki azt hiszi félek, vagy megfutamodom én. Ő sem különb, mint eddig bárki, aki szembejött velem, ahogy mások, ő is vert seregként menekül majd merre lát. 

Ám addig még küzdünk a magunk módján,
Ki alattomban, ki otrombán,
ki szemből és nyíltan, férfi formán.

Nem kérdés, ő az ellenségem, 
barátnak bár túl sokáig néztem, 
negyven napja immár és még egy, 
hogy nem ő áll nyerésre mégsem! 

Nos Alkohol, emberedre találtál, elismered végre, 
vagy harcoljunk még, hogy ne lehessen jó vége?

Szeretem a szerzőt és a rendezőt is. Feltétel nélkül és mindenki mást megelőzve, nekem ő a kedvenc kortárs íróm. Ez a film mégsem jött be nálam. Nem azért mert rossz, vagy hibás, vagy igénytelen lenne. Hanem azért, mert nagyon mást sugall a helyszínről, mint amit én tudok róla. Most mondhatják, nagy ügy, nézzek utána, biztos neki lesz igaza. A gond csak az, hogy én ott születtem és ott is nőttem fel.

Igaz, a két történet között eltelt vagy húsz év, ám nem ez az egyetlen különbség. Kölyökkoromban ez a hely maga volt a multi- és szubkultúrák Mekkája. Gondolom senkit nem lep meg, ha azt mondom, akkori társaim egy részének soha sem kell szoláriumra költenie és hogy a hétvégére sose terveztünk reggeli meccseket, azon egyszerű oknál fogva, hogy a csapat egyik része szombaton, a másik meg vasárnap járt templomba.

A tér igazi túlélő iskola volt. Még akkor se érezhetted magad biztonságban, ha elég erős voltál bárkit megverni, ilyenkor ugyanis arra kellett figyelned, nehogy sokan álljanak össze ellened. Ha gyenge voltál, ám gyors, akkor a lábaid sok veréstől megkímélhettek. Ha gyenge és lassú voltál, még akkor sem volt veszve minden, hiszen ha elég jó géneket örököltél, akkor a szervezeted viszonylag hamar ki tudta heverni az elkerülhetetlen zúzódásokat. Minden más esetben maradt a szobafogság, vagy korai halál dilemma. Cserébe idős korodra te lehettél a tér bölcse.

A verekedések mögött szinte kivétel nélkül két ok lapult, nő vagy pénz. Eggyel arrébb, a  kóborlásairól elhíresült királyunkról elnevezett téren ért véget a roda sor, a testi örömök korabeli szabadpiacának szép emlékű színtere. Mivel a strichelők és a strigók átjártak hozzánk, a mi terünk kocsmáiba szórakozni, minden karnyújtásnyi távolságra volt, amiért a fiatal suhancok akkoriban ölni tudtak volna és öltek is, a maguk módján.

Ám még ott is, ebben a földi pokolban is voltak szabályok. Nem sok, de azt a néhányat nagyon szigorúan be kellett tartania mindenkinek, különben pillanatok alatt megtudta, milyen is az, amikor valakit igazából megbüntetnek a környékbeli vagányok, a tér igazi gazdái. 

Verekedésben minden szabad volt, még boxert és kést is lehetett használni. Egészen addig a pillanatig, amíg az ellenfél a földre nem került és magatehetetlenné nem vált. Ez volt a legnagyobb szégyen, ami valakit érhetett, de legalább innentől kezdve vége volt a rúgásoknak, ütlegeknek.

A környék hemzsegett a krimóktól, ebből következően az ittas egyedektől is. Külön iparág épült a részegek kifosztására és még az ifi három is jól elszórakozott az állapotuk miatt védekezni képtelen alakokkal. Ám talán épp emiatt egy dolog szigorúan tilos volt. Nem lehetett a részeggel közösülni, akár nő, akár férfi volt az illető!

Szeretem József Attilát. A költőt és a zsenit egyaránt. Az is tetszik, ahogyan megpróbált mindent kihozni abból a kevésből, amije volt. De legalább egy kérdésben biztosan téved, a dolog nemcsak a papok kiváltsága! 

Én például legutóbb két héttel ezelőtt igenis új dolgokat tanultam meg. Ha igaz, amire okítottak, akkor a térről örökölt, egykori szabályok betartása gátlás. Azok megszegése viszont nem gátlástalanság, csak az alkalom kihasználása. 

Ha ezek után nekem még egyszer valaki azt meri állítani, hogy ebben az országban nincs fejlődés, én azt főbe lövöm és miután elzuhant, még jól meg is rugdosom. Tévedjen másnak, nekem ne!

Jól van, beismerem! 
Igazi kérdések is motoszkáltak a fejemben, miközben a tegnapi találkozó felé utaztam. Milyen lesz pia nélkül, egyáltalán kibírom úgy? Az immáron negyedik alkalom melyik irányba mozdítja el a társulat tagjait? Kerül elő bármiféle érdemi információ a miértekrők és a hogyanokról? Ér majd olyan meglepetés, ami miatt újra kellene hangolnom a két legértékesebbnek hitt részlegemet? Ez itt most a kezdet vége, vagy a vég kezdete lesz?

A kellemes helyszín és a jól ismert arcok miatt szinte azonnal otthon éreztem magam. Egy dolog biztosnak tűnt, válaszokkal fogok távozni innen. Habár a hangolás, mint rendesen, elég hosszú ideig tartott, ez senkit sem zavart. Voltak, akik már előző nap gondoskodtak a feszültség levezetéséről és persze olyan is akadt, aki aznap folyamodott némi segítségért, megint mások meg kíváncsiak voltak.

Vajon miért van az, hogy ha elég távolról nézzük, akkor minden tömeg egyforma és minél nagyobb a létszám, annál inkább kiszámíthatóak a reakciók, annál sikeresebb lehet a legelemibb manipuláció is? Melyik az a pillanat, amikor a saját akarat elveszik és valaki beáll a sorba? Meddig nem zavaró a csend, ha senki sem akarja megtörni? Hogyan tud akár egyetlen ember is mattot adni a többinek és azok miért fogadják ezt birka módra, szelíd beletörődéssel? Mennyire kiegyensúlyozott az egyes emberek kommunikációja? Ki meddig mer elmenni a másik palira vételekor? Ha valakinek kalapács van a kezében, vajon tényleg mindent szögnek néz-e?

Miután már nem maradt nyitott kérdés és a válaszok is a helyükre kerültek, sikerült még egy utolsó dilemmát találni magamnak. Mindenki így volt ezzel, mint én, vagy akadt közöttünk olyan is, aki valóban meglepődött aznap bármin, vagy bárkin?